Legyen ez a végső… – A legjobb albumok 2013-ból

Avatar photo
2014.01.5., 15:16

Az év végén már sorra vettük 2013 legjobb lemezborítóit, a legkiemelkedőbb színpadi előadásokat, valamint a legjobb hazai és külföldi dalokat, ezután pedig már csak egyetlen dologgal maradtunk adósotok. A tavalyi évet lezáró legfontosabb listánkat nem véletlenül hagytuk az újév eleji uborkaszezonra, hiszen a januárok eseménytelenségeinek és punnyadt unalmának legjobb ellenszere a visszatekintés és az elmúlt év kiemelkedő zenei terméseinek rendszerezése. Mutatjuk a miénket! Ugye jobb?

Autre Ne Veut – Anxiety

2013-ban annyit istenítettük már Arthur Ashint és az ő Autre Ne Veut produkcióját, hogy az elmúlt év egyik legkiemelkedőbb lemezének címét biztosan neki adjuk. A lelki szorongást önmagukból kiírva eddig csak keveseknek sikerült művészein zenébe önteni, de ANV zseniálisan zaklatott és elborult művész, aki ezt egy katartikus végtermékkel tette. Terápia és érzelmi zavarok egy harmincas, fél-drama queen klinikai törzslapján. Usher férfiasabban teszi ezt a Climaxben, azonban Ashin teljes sebezhetőségében felkínálja önmagát (legyen az a szex vagy annak hiánya, vagy az ideges kétségbeesés), ami elnyom minden mást. A művész sikere pedig az üzenet, ami instant és emberi, mint Edvard Munch sikolyos festménye. (HA)

London Grammar – If You Wait

A múlt évben sem dőlt meg az az axióma, miszerint a britek zenében verhetetlenek. A friss belépő nottinghami London Grammar ismerős lehet, hiszen a Disclosure idei lemezén is közreműködtek, és együttesen felelősek a Help Me Lose My Mind emlékezetes lüktetéséért. Idén EP-vel (Metal&Dust), nagylemezzel (If You Wait), és elképesztő feldolgozásokkal varázsolt el minket a trió. Hannah Reid ikonikus hangjának minden cseppje a szigetország keserédességét öleli magába, Dot Major és Dan Rothman pedig kitűnő pillérei a szőke tehetségnek. Ez valami olyan csoda, amire talán a kiszámíthatatlan komor időjárás és százalékra pontos páratartalom a recept, ki tudja? Egy biztos, tuti helyük van szinte mindegyik, 2013-at összefoglaló listánkon. (MéZS)

Blood Orange – Cupid Deluxe

Dev Hynes idén végre bebizonyította, hogy nem csak másoknak képes tökéletes számokat írni. A Cupid Deluxe egészen a nyolcvanas évekig megy vissza az időben, leporolva a szofisztikált funkot, a popot és helyenként a jazzt, és egy olyan kuckót felhúzva belőlük, ahol bármelyik összetört szívű ember otthonra lelhet. Ebben a házban pedig elfér a diszkógömb, a basszusgitár, egy képzeletbeli Michael JacksonJamie Lidell duett, és még sok más. Kortalan és nemtelen retró. (KB)

Poliça – Shulamith

2012-ben Valentin napján hallhattuk a Poliça első nagylemezét (Give You The Ghost), ami jó volt ugyan, sőt, meglepően komplexre sikeredett, de mégsem éreztük azt a csodálatos hangulatot, amit idén a Shulamith tudott adományozni nekünk. Eltüntették az első album zavarosságát, és helyettesítették kicsit fülbemászóbb, középtempójú szintipoppal és elragadó R&B-s ütemekkel, melyeknek szétfolynak a dallamai, és gyengéden körülölelik a hallgatót. A Rolling Stone magazin egyik írója szerint az „amerikai Portisheadet” tisztelhetjük a bandában, de ennél azért jóval többről van szó. És nem csak azért, mert a szövegvilágot egy leheletnyi feminizmus itatja át. Vitathatatlanul az egyik legjobb album az idén. (MoZS)

Daft Punk – Random Access Memories

Nyolcévnyi csend után idén áprilisban robbant újból a Daft Punk-bomba, melynek hatására 2013 első félében (de még egész nyáron is) mindenki mindenhol Get Lucky akart lenni. Akkor még csak sejtettük, hogy a májusban megjelent Random Access Memories hatalmas vitákat fog kiváltani, ami egy hónappal később be is bizonyult. A kommentháború oka pedig nem más, mint ez a „bukósisakos” lemez volt, amely összességében egy izgalmas stíluskavalkád a discótól a prog-popig, kiváló zenészekkel és megoldásokkal. Egész egyszerűen hetvenpercnyi Instant Crush! (PK)

Darkside – Physics

Nicolas Jaar és Dave Harrington közös projektjének új lemeze az év egyik leggyönyörűbb szívdobbanása, ráadásul minél többet hallgatjuk, annál inkább az az érzésünk, hogy még mindig nem fedeztük fel minden szegletét. Jaar védjegyszerű, finom textúrái keverednek sejtelmes gitárfutamokkal, sercegő ambient-tripek találkoznak melankolikus deep house lüktetéssel, mintha egy távoli bolygó rádióadását hallgatnánk. Csodálatos. (KB)

Queens of the Stone Age – …Like Clockwork

A tavaly (végre!) Magyarországra is ellátogató legendás Queen of the Stone Age hat év után jelentette meg új albumát, és nem az, amire ilyenkor számíthatunk. Hanem sokkal jobb! Nem elég, hogy újra Dave Grohl ült a dobok mögé – és ezzel állítólag megmentette az épp sikertelenségbe fulladó munkát -, de igazi fénykorát éli (újra) a zenekar. Lehetetlen egy lapon említeni ezt a lemezt a tavalyi nagy visszatérőkkel, ugyanis itt nem egy olyan anyagról van szó, ami önmagában jó, de a diszkográfiát tekintve csak elmegy. A …Like Clockwork egy igazi ékkő. (BA)

Chvrches – The Bones of What You Believe

Laureen Mayberry énekesnő végtelenül bájos pofikáján túl is van potenciál a Chvrches triójában. A valóban különlegesen cuki külsővel és énekhanggal megáldott hölgy mögött ugyanis ott van két, a végletekig megszállott férfiú is, és így, hogy hárman összetették, amijük van, megszületett egy elejétől a végéig szuper táncolható, dúdolható elektro-pop lemez, amit gondolkodás nélkül ajánlanék bárkinek. A könnyen befogadható anyagon keresztül ugyanis átjön az, hogy ezek a srácok bizony piszkosul élvezik azt, amit csinálnak. (BA)

David Bowie – The Next Day

„Here I am / not quiet dying” – ha lettek volna kétségeink afelől, hogy a popikon 10 éves hallgatás után, 66 évesen képes-e egy emlékezetes és lendületes poplemezzel jelentkezni, akkor az album nyitószámában elhangzó sor hamar helyretesz minket. A The Next Day pont azért lesz emlékezetes 2013-ból, mert nem akar emlékezetes lenni. Egy Bowie-lemezről nehéz elfogulatlanul írni, de a popzene nagy kaméleonja olyan lazán és görcsmentesen tért vissza, hogy még azt a pár, kicsit laposabb dalt is megbocsátjuk neki. Szerencsére nyoma sincs fáradásnak, inkább a kifáradás utáni ellazulásról és megbékélésről szól a The Next Day. Bárcsak mindenki így öregedne meg. (BÁ)

Foals – Holy Fire

Rendkívül tanulságos végignézni, hogy változott lemezről lemezre a Foals. A matekos és erőtől duzzadó debütálás (Antidotes) után alig hittünk a fülünknek az azt követő, jóval higgadtabb és art-popos Total Life Forevert hallgatva. A nagy átalakulás tovább folytatódott az idei Holy Fire-rel is. Bár az eredmény talán kevésbé fejbevágó, mint az előző albumnál, kellemes meglepetés azért így is akad bőven, mint például az Inhaler az együttes hangzásához képest vad refrénje, vagy a My Number szemtelen slágeressége. 2013-ban nyilvánvalóvá vált, hogy a Foals lehet az évtized egyik legfontosabb brit bandája, kérdés, legközelebb mit lép erre maga a zenekar: elfogadja-e ezt a státuszt, vagy megint szembemegy a várakozásokkal. (BÁ)

Haim – Days Are Gone

A Haim-testvérek beleadtak apait-anyait (rossz szóvicc, tudjuk) első lemezükbe. A BBC Sound of 2013 reménységein nagy volt a nyomás, de szerencsére nem lett nagyobb a füstje, mint a lángja. Sőt. Ezen persze kár meglepődni, hiszen egy olyan lemezről beszélünk, amelynek első verziója a kukában kötött ki, a perfekcionista lányok újabb próbálkozásukkal pedig egy végtelenül szerethető popalbumot hoztak össze, annyi döggel és tökösséggel, hogy azt is mondhatjuk, jó mulatság, férfimunka. (BA)

Savages – Silence Yourself

Amikor a Savages megjelent a színen, nem jósoltak nekik sokat, de ez csak az első kislemez megjelenéséig tartott, ahonnan egyenes út volt a külföldi rádiók fő műsoridejébe és a fesztiválfellépők listájára. Nehéz hibát találni a Savages első nagylemezén, mikor olyan csodálatos számokat találhatóak rajta, mint a City’s Full, a She Will és a No Face. A négyek egysége egy terepjáró erejével dönt le bárkit a lábáról… Hogy aztán kétszer át is menjen rajta. Sosem volt még ennyire szép a nyers poszt-punk, mint amilyennek a francia Jenny Beth varázsolja szigorú hangjával, Gemma Thompson a zajos gitárjával, Ayse Hassan egyszerű, de karakteres basszusával és Fay Milton a falakat döntögető püfölésével. (MoZS)

Cut Copy – Free Your Mind

Dan Whitford és ausztrál bandája csinálta meg 2013 legboldogabb lemezét. A Lights & Music, Need You Now, Hearts on Fire vagy Take Me Over indietronikában és a ’80-as évek popzenéjében gazdag fúziójának kimagasló darabjai a sötétségből ragyogtak ki neon és egyéb élénk színű dolgaival, a 2013-as Free Your Mind azonban a korai ’90-es évekbe továbblépve égeti ki retinánkat egy végtelenül boldog ravey house-partival. Az ésszerű folytatás kozmopolita és klubbarát, és persze felszabadítja az elméd is, tehát a fülig érő száj te leszel, és nem a smiley-ikon. 2014-ben pedig számíthattok a dalok további utóéletére autóreklámok, fesztiválok üresjáratai vagy YouTube-videók idétlen kölyöktáncainak zenei betétjeként. (HA)

Woodkid – The Golden Age

Yoann Lemoine-t mostanra szinte mindenki megismerhette Woodkidként (de megpróbáltunk erre rásegíteni az interjúnkkal is), pedig a mikrofon megragadása előtt a kamera mögött is brillírozott, hiszen olyan sztároknak rendezett videoklipet, mint Lana Del Rey, Rihanna vagy Taylor Swift. Idén megjelentette bemutatkozó lemezét, a The Golden Age-t, mely 2013 egyik leghatásosabb zenei élménye volt. A gyakran monumentális, már-már filmzenei témákban gondolkodó Woodkid (aki akár „Az év felfedezettje” is lehet) mélyen búgó orgánumával sikeresen bevette füleinket, és idei teljesítményével minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy több fronton is támadóképes a zenei piacon. (VK)

Arcade Fire – Reflektor

Kevés olyan együttes van, amely bekerült a legjobb lemezborító-válogatásunkba, a kedvenc külföldi dalaink közé, de még a kedvenc albumaink közé is! Az Arcade Fire-nek mindez sikerült, idei, sorban negyedik nagylemezükkel folytatták a grandiózus, tőlük megszokott minőséget, néhány üdítő újítással (például Chassagne francia éneke néhány helyen és David Bowie vokálja a címadó dalban). Habár a Reflektor igazából „csak” egy tipikus Arcade Fire-konceptlemez, erőteljesen érződik rajta a változás szele. Mi emeljük kalapunkat Win Butler és Régine Chassagne előtt: ha ilyen albumot dobnak össze babázás közben, akkor kíváncsian várjuk, mi fog történni, mire a trónörökös felnő. (PK)

MS MR – Secondhand Rapture

Úgy tűnik, 2013 a MS MR számára is mérföldkő volt: két EP-jük (Candy Bar Creep Show, Fantasy) után idén májusban megjelent első stúdióalbumuk is. A lemez húzódalainak (Hurricane, Bones – amelyet a Trónok harca készítői is felfedeztek -, Dark Doo Wop vagy a Think of You) dominanciája ellenére az egész album kiegyensúlyozott „vintage elektro-pop”, mondhatni tökéletes negyven perc. A Lizzy Plapinger és Max Hershenow alkotta brooklyni duót előszeretettel hasonlítják a Florence and the Machine-hez, Lana Del Rey-hez vagy Kavinsky-hoz: szerintük ez már önmagában is hízelgő, pedig ez még csak a kezdet! (NN)

Arctic Monkeys – AM

Hol van már a Myspace és az I Bet You Look Good On The Dancefloor? Az ötödik, AM c. lemezzel Alex Turnerék végérvényesen is felnőttek, de mi nem bánjuk, sőt! Míg az előző, Suck It And See album inkább a hardcore rajongóknak okozott örömet, az AM-mel új szíveket hódítottak meg (szerkesztőségünk tagjai közül is). A korong az elejétől a végéig energikus, hiphoppal fűszerezett negyven percet ad, mindezt ráadásul bombajó dalszövegekkel teszi. Az Arctic Monkeysnak sikerült az, ami oly sok, Myspace-en megismert indie bandának nem: megújulni. Legbelül azért éreztük, hogy nekik ez menni fog. (PK)

Bastille – Bad Blood

A Bastille idén robbant be igazán a zenei köztudatba, és egy remek évet tudhatnak maguk mögött, hiszen első albumukkal sikerült azonnal megbabonázniuk a közönséget. A Bad Blood a pop és az indie kísérletező találkozásának eredménye, ahol a dalokat a visszatérő himnikus refrének (Pompeii) és a szintipopos hangzásvilág köti össze. Tipikusan az a lemez, amit dalról dalra érdemes hallgatni, hiszen a számok együtt működnek igazán. Noha van még mit fejlődni a srácoknak, bemutatkozásként remek albumot hoztak össze. Kíváncsian várjuk, mit hoz számukra a 2014-es év. (FZS)

Rhye – Woman

2012-ben már több dal is kiszivárgott a titokzatos Rhye formáció debütáló albumáról, amiről akkor még azt is gondolhattuk, hogy a vokálokért felelős énekes egy nő. 2013-ban azonban kiderült, hogy az arc nélküli és rejtélyes zenekar mögött a kanadai énekes, Mike Milosh és a dán instrumentalista, Robin Hannibal áll, akik Los Angelesben találkozva készítették el a tavalyi év legromantikusabb és mindenki lelkére ható albumukat, a soul-pop, R&B és az élő hangszerek szinte mindegyikével megtámogatott Womant. Szavakat egyébként hibába is keresnénk a lemezre (a németországi MELT! fesztiválos koncertjük után sem nagyon tudtunk beszélni), ezért inkább hallgassátok meg az Opent vagy a The Fallt (persze a legjobb, ha az egész lemezt), és érteni fogtok mindent. (HA)

Disclosure – Settle

Először egy Jessie Ware-remix kapcsán láthattuk a Disclosure nevét, hogy aztán onnantól fogva szépen végignézzük a felemelkedésüket a Settle-ig. 2012-ben még nem túlságosan ismerte senki a Lawrence tesókat, de aztán az év végén berobbantak a köztudatba kislemezeikkel, és ugyanezzel a lendülettel folytatták a 2013-as évet első nagylemezükig. Guy és Howard olyan előadók segítségével tarolta le a zenei toplistákat, mint a London Grammar, az AlunaGeorge, Jamie Woon, egy új reménység, Sasha Keable és a már ismerős Jessie Ware. Ilyen közreműködőkkel persze nem meglepő, hogy egy ilyen jó lemezt sikerült készíteniük. Azért a Defeated No More kaphatott volna egy kicsivel több figyelmet is! (MoZS)

+1 Kanye West – Yeezus

Kanye West új lemeze kőkemény gerilla hiphop, csak Yeezy a Molotov-koktél helyett éppen az indusztriális metál és a Death Grips-féle hobo-rap legszebb pillanataihoz nyúlt ihletért. Arrogáns, sokszor politikailag inkorrekt, de ugyanakkor letaglózó erő- és érzékenységfitogtatása korunk egyik legambivalensebb figurájának, aki most épp az új Nelson Mandelaként aposztrofálja magát. Egyszerre halálpontos pofon és egy pornófüggő, szétcsúszott ember hőbörgése, isteni büntetés és egy istenfélő ember prédikációja, kidolgozott mestermű és fecnikből összetákolt album. Röviden: mestermű. (KB)

Összeállította: Bicsérdi Ádám, Biczó Andrea, Fürdős Zsanett, Hering András, Kollár Bálint, Pál Kata, Mészáros Zsófia, Morvai Zsolt, Németi Noémi, Varju Kitti

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás