Laza rock a nyárra – Feeder: Generation Freakshow

A walesi rockbandának már a nyolcadik albuma jelent meg a napokban, nevükre mégsem kapják fel a fejüket elegen. Pedig minden okunk meglehetne rá, hiszen a több mint húsz évet felölelő pályafutásuk során számtalanszor bebizonyították, hogy képesek a változásra és a megújulásra, egyaránt kipróbálták magukat a rock legtöbb válfajában, így könnyedebb, poposabb vagy épp zúzósabb slágerekkel is megsoroztak minket. Ismeretlenebb együttes révén a legújabb, Generation Freakshow című albumuk elemezgetése mellett életútjukban és zenei kalandozásaikban is elmerülünk kicsit.

Elsőként jöjjön akkor egy kis gyorstalpaló a Feederből. 1991-ben állt össze a vokált és a szólógitározást magára vállaló Grant Nicholas, a dobokat verő Jon Lee és a később csatlakozó basszusgitáros Taka Hirose. Miután 2002-ben Lee önkezével vetett véget életének, helyét Mark Richardson töltötte be, aki 2009-ben távozott a Feederből, és ezután visszatért eredeti együtteséhez, az újjáalakuló Skunk Anansie-hoz. Az ő kiválása óta nincs állandó harmadik tagjuk.

1997-ben állt össze az első album, amely a Polythene címet kapta, és rögtön elismerő kritikákat kapott, a róla származó utolsó kislemez, a High (amely csak az új változatban kiadott lemezen szerepelt) segítségével pedig a rádiókat is sikerült behálózniuk. Ezután következett a Yesterday Went Too Soon, amely aranylemezzé vált, és az együttest is reflektorfénybe, illetve a Reading és a Leeds Fesztivál színpadjaira tolta. Az Echo Park az eladási számokat tekintve a második legkelendőbb albumuk lett, ezzel együtt szállítva az egyik legismertebb slágerüket, a Buck Rogerst. A 2002-es Comfort In Sound soha meg nem ismételt sikert könyvelhetett el a maga több mint félmilliós eladott példányszámával, ám innentől kezdve fokozatos hanyatlás és egyre kevesebb (főleg a kritikákat illetően) siker jutott az együttesnek. Számos, igazán biztató single sikkadt a feledésbe (leszámítva a Feeling A Momentet, amelyet az amerikai sorozatokban még mindig előszeretettel használnak), mint pl. a Tumble And Fall, a Miss You vagy a We Are The People. A legutóbbi stúdióalbum, a Renegades egy nagyobb irányváltást hozott, és az egyik legkeményebb Feeder-anyag lett, élén a lemez címét szolgáltató dallal, amely a valaha hallott legmarkánsabb szerzeményük (a maga kissé bevállalós videoklipjével egyetemben).

Itt érkezünk el a legfrissebb dalcsokorhoz, amely Generation Freakshow néven kapaszkodik az együttes diszkográfiájában. Akkora őrületet azonban egyáltalán nem hozott, sőt a fiúk kissé lecsillapodtak a Renegades hatalmas őrjöngése után, és a fülünkbe adtak egy könnyebben emészthető, viszonylag hallgatóbarát dallamokkal telepakolt lemezt. A kicsit hullámzó, feltűnő tempókülönbségekkel operáló album a korábbi anyagok stílusait próbálja ötvözni, ide-oda visszanyúlva emel át már megvalósított ötleteket, amelyek azonban jelen helyzetben is tudnak jól szólni. Legutóbbi merész elkalandozásuk, a Renegades során az erőteljesebb dobritmusokkal és gitárszólókkal tarkított, ütősebb rockszerzemények körével barátkoztak, és ez a hatás kétségtelenül rányomta a bélyegét többek közt a címadó Generation Freakshow-ra, az In All Honesty-re vagy épp a Headstrongra. Szelídebb és slágeresebb dallamokat ültet el a fejünkben az Oh My, az első kislemeznek választott Borders vagy a Sunrise, de a tempót vesztett próbálkozások sem maradnak el: nyugalmasabb tudatállapotba terel minket a vonósokkal és zongorával is támogatott Quiet vagy a második single, a Children Of The Sun.

A Feeder jól időzített a megjelenéssel, ugyanis az album egészének hangulata nem kínál többet egy egyszerű nyári albumnál, amely – a néhány erősebb kísérlettől eltekintve – könnyed szólamokkal, felidézhető refrénekkel és a lazaság érzetével enged utunkra minket. Mert mondjuk utazáshoz háttérzenének teljesen megfelelő a Generation Freakshow.

6/10

címkék: , , ,