Felnőni nem könnyű
Lady Bird után szabadon, jöjjenek a kedvenc coming-of-age filmjeink
Greta Gerwig nem egy indie filmből lehet ismerős számunkra, rendezőként viszont a Lady Bird volt az első munkája (amelyet az idei Oscar-gálán végül teljesen mellőzték). A film nemcsak az anya-lánya kapcsolatot, de a felnőtté válás problémakörét is feszegeti, mi pedig összegyűjtöttük kedvenceinket ebben a témakörben.
Frances Ha (2012)
Ha már Greta Gerwig, akkor említsük is meg, mint színésznőt, méghozzá a Frances Ha kapcsán. Karaktere egy társulatnál gyakornok, mint táncos, és miközben átlagos fiatal felnőtt mindennapjait éli New Yorkban, szembesül azzal a problémával, amellyel mindannyian, akik nem nyolcórás irodai munkára születtünk: kövesse az álmait, vagy dolgozzon a jövőjéért? Hol a szerelem? Boldogságát az egész világon keresztül keresi, emiatt a carpe diem néha el is kapja, és váratlanul Párizsba is elutazik. Izgága, önironikus, néhol vicces, de talán „túl amerikai”, ha lehet ezzel a jelzővel élni.
Oh Boy / Coffee in Berlin (2012)
2012 nagyot ment a fekete-fehér indie filmek terén, és itt is a következő, amelyet az előző filmből kiindulva egy „európai léptékű” Frances Ha-ként definiálnánk. Több díjjal a zsebében érkezik képernyőnkre az Oh Boy (az USA-ban A Coffee in Berlin címen forgalmazták), amely röviden arról szól, hogy a főszereplő fiú az egész film alatt meg akar inni egy kávét, de sohasem sikerül neki. Közben legalább megfejti az élet nagy kérdéseit, találkozik szülői és társadalmi nyomásokkal egyaránt. Szerelem, barátok, újrakezdés, befejezés, és a mindezt legnehezebbé tevő kérdés: hogyan?
Juno (2007)
Ha felnőtté válás, akkor egyértelműen Michael Cera. Lehetne a Scott Pilgrim a világ ellen vagy a Lázongó ifjúság, mégis azért esett a választásunk a Junóra, mert a filmzenéje tökéletesen kiegészítette mindazt, amit a szereplők szóban nem mondanak el. A Belle and Sebastian- és Sonic Youth– dalokkal nemcsak a mostani fiatalok, de a harmincasok is simán azonosulhatnak, és pontosan tudhatjuk a Nora Felderrel folytatott beszélgetésünk óta, hogy a filmzene nem kíséri, hanem kialakítja az adott jelenetek hangulatát.
Fehér leander (2002)
Azért nem rugaszkodunk el teljesen a Lady Bird másik alappillérétől sem, amelyet az anya-lánya kapcsolat ad. Bár Laurie Metcalf karaktere olyan homogén, hogy egy kicsit mindenki megtalálhatja benne a saját anyukáját, így könnyebb vele azonosulni. Nem így Michelle Pfeifferrel: ő egy a szabad lelkű költőnő, aki rettentő felelőtlen módon megöli a férfit, aki elhagyta őt, majd ezért életfogytiglant kap. De hogy viseli ezt a lánya, Astrid (Alison Lohman), akinek nemcsak anyja elvesztésével kell megküzdenie, hanem a nevelőszülők sűrű váltakozása miatt a folyton változó környezetekkel is meg kell barátkoznia? Hogyan nő fel, milyen problémákat pakol rá a háttere: ezekre kaphatunk választ Peter Kosminsky filmjében, a Fehér leanderben.
Nyomás alatt (2010)
Ugye sokan láttátok az Egy különc srác feljegyzéseit, ahol amellett, hogy újra beleszerethettünk David Bowie-ba, megismerkedhettünk a klinikai depresszió tüneteivel és annak lefolyásával is? Jelen példánkban adott egy srác (Keir Gilchrist), aki önként vonul be egy pszichiátriai intézetbe, miután nem bírja a rá nehezedő döntések sorozatát, és lássuk be: néha mi is elmenekülnénk a mindennapi gondjaink elől. A film egyik jelenetében felcsendül az Under Pressure című Queen-dal, ahonnan a film a magyar címét (Nyomás alatt) is kapta. A másfél órás film végére legalább egy picit felszabadultabban fogunk arra gondolni, hogy akármilyen sokat is kell még szenvednünk a húszas éveink alatt, később még rosszabb lesz.
