Ki ölte meg a Holt-tengert? The Dead Weather – Sea of Cowards

Avatar photo
2010.05.27., 23:05

Valljuk be, a hardcore rajongók nagy része úgy esik neki bármelyik Jack White (mellék) projektnek, hogy „hát, a White Stripes egyelőre úgyis halott, nézzük, miből élünk még..”, és habár tudom, ez elég elcseszett hozzáállás, a helyzet az, hogy az eddigi próbálkozások nem is nyújtottak ennél sokkal többet.

Nem lehúzásról van szó, a lemezek egyszerűen képtelenek a lejátszóban ragadni, nekem legalábbis nem rémlik, hogy valaha is úgy kiáltottam volna fel, hogy „úristen, rögtön be kell tennem egy kis Raconteurs-t, ősidők óta nem hallgattam!”, valahogy mindig csak a mondat második fele érvényesült, de az elég hosszú távon. Amint elpárolgott a frissesség ereje, az albumok is rögvest oxidálódtak. Ezért is féltem az új Dead Weather-től, szinte biztos voltam benne, hogy a kritika vagy a fenti pár sor unásig nyújtott verziója lesz, vagy hagyhatom végül a francba az egészet.

„Hát, a White Stripes egyelőre úgyis halott, nézzük, miből élünk még…”

Ám mégsem! Üléseket hátradönteni, az utastérbe dől a levegő! Bár az első számnál (Blue Blood Blues) még forgattam a szemem, hogy na már megint, az ezt követő Hustle and Cuss akkora telitalálat, hogy még azt is megbocsátottam volna, ha a többi szám egytől-egyig felejthető, mert rögtön tudtam, hogy itt bizony valami olyasmit sikerült összehozni, ami borzasztóan hiányzott már az életrajzukról. Küldetés teljesítve, gondoltam, most már csak tartsuk a színvonalat, jöhetnek a kellemes csalódások. Jöttek. Igaz, a The Difference Between Us olyan, mint egy B-oldalas Depeche Mode feldolgozás, az utána következő I’m Mad egy szempillantás alatt feledteti az élményt, mintha egy üres negyedórában összevágott számot hallgatnánk, de mégis épp ez teszi zseniálissá. Később sem lehet egy rossz szavunk sem, köszönhető ez többek között annak, hogy végre sikerült a sarokba rugdosniuk a zongorát, ennek a csodálatos tettnek pedig olyan, szintén csodálatos felvételeket köszönhetünk, mint a hibátlan basszussal megtámogatott I Can’t Hear You, a szinte már punkba forduló No Horse, vagy a Looking at the Invisible Man, amit az I’m Mad kistestvérének is nevezhetnék, ha nem utálnám ezt a kifejezést. Az Old Mary-nél kaotikusabb, ergo tökéletesebb zárást pedig elképzelni sem lehet.

A lemez hossza is perfekt, ebben a mezőnyben egy perccel sem kell több ennél, az pedig, hogy egyetlen lírai tétel sincs az albumon, felér egy lazább orgazmussal.
Kezeket a takaró fölé.

Third Man; 2010 – 35 perc, 11 szám

Szerző: TT

Hivatalos

Címkék:

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás