Johnny Deppben az a jó…
…, hogy még egy közepes film sem tudja elvenni a kedvünket tőle. Akkor is szeretnénk nézni őt, ha Kaláka slágereket énekelne egy sziklaszirten, Godzilla jelemzben
Rumnapló – Ezt a fort ki is használja rendesen – gondoljunk csak az Utazóra. Szerencsére azért ez a film sokkal jobb, mint az a cucc volt Angie-vel. Már csak a sztori előélete miatt is: a The Rum Diary című kötetet Hunter S. Thompson jegyzi – az ő írása a Félelem és reszketés Las Vegasban is -, és sokan önéletrajzi regényeként tartják számon.
A legendás szerzőt – aki Paul Kemp fedőnéven jelenik meg a filmen – Depp alakítja, a történet pedig egy szeretnivaló firkász ficsúr balhés (szerelmi) életéről szól, betekintést engedve egy egészen különleges közegbe: amerikai értelmiségiek és ál-arisztokraták hedonista világába az ötvenesévek Puerto Ricojában. Van benne továbbá szőke nő, piros autó, tenger, balhé, szex, meg pia.
Tartottam tőle, hogy egy negyvenes bácsi necces lesz a huszonéves fizimiskájú főhős sezerepében, de hamar rájöttem, hogy Depp még most is elmenne Cry Baby-nek. Oké, püffed ő is, de alkoholistát játszva ez lássuk be, hiteles. Az egyetlen gond a filmmel, hogy tulságosan utazik a nézői rekciókra. A hatás-éhes poénok, végszavak, drámák közben kicsit olyan érzésem támadt, mintha a Jóbarátokat nézném, és elfelejtették volna benyomni a röhögőgépet, de a helyet kihagyták volna neki. Ám klasszikus Johnny Depp film lévén a stílus itt is betömi a lyukakat: a kor ruhái, kellékei, díszletei, és a – nálam máris letöltés alatt álló – sondtrack a régi latin slágerekkel eltereli a figyelmet a hiányosságokról.
Az írás az EXIT magazin számára készült.
