Hova menekülsz, és hogyan élsz túl, ha nem tartozol sehova? – megnéztük az Oscar-jelölt Holdfényt

Szász Nóri
2017.02.18., 17:06

Milyen elvárásokkal ül be az ember egy nyolc Oscar-jelölést begyűjtött filmre, amit minden külföldi kritikus és forrás az egekbe magasztalt? Lehet pártatlannak maradni vagy az előzetes információk torzítják a józan ítélőképességet és követelményeket? A Holdfény (Moonlight) 1,5 millió dollárból forgatott rétegfilmként és Oscar-várományosként sem okoz csalódást.

Azt nem tudjuk, hogy a Holdfény képes lesz-e arra a bravúrra, hogy indie filmként és mindössze 1,5 millió dolláros büdzsével maga mögé utasítsa nagy vetélytársát, a hollywoodi önimádatban cukormázával megízesített Kalifornia álom cukorkát, úttörő jelentősége felől azonban nem kételkedünk.

Barry Jenkins rendező filmje egy három felvonásból álló felnövéstörténet, ami kellő érzékenységgel, ugyanakkor nagyon őszintén vezeti végig a nézőket egy homoszexuális afro-amerikai kisfiú, tinédzser majd férfi mindennapjain.

Chiront egyedül neveli édesanyja Miami nem túl puccos részén, távol a luxusszállodák üvegtornyaitól és Hummerektől. Helyette vannak drogtanyák, dílerek és pimp autók. A fiú már 9 évesen kilógott a sorból, társai már ekkor megérezték másságát, még ha nem is tudatosodott bennük, pontosan miből is áll ez. A későbbiekben sem változik ez, sőt, mindinkább elmélyül a közte és a társai, valamint a társadalom közti szakadék. Még kisfiúként veszi őt a szárnyai alá egy Juan (Mahershala Ali, akit megérdemelten jelöltek Oscar-díjra legjobb férfi mellékszerplő kategóriában) nevű díler és barátnője Teresa (Janelle Monáe), akik kizárólagos támaszai mialatt próbál rájönni, ki is ő valójában, és a szerelembe keserédességét is megízleli.

A film három stációban, három különböző életkorban, és három különböző színésszel, de egységesen, egy gondolatrendszer mentén mutatja be, a külső társadalmi nyomás és a belső önazonosságot kereső egyén harcát.

Chiron életét meghatározó három fordulat különböző irányokba terelték az sorsát, mintegy helyette meghatározva annak alakulását. A rendező nem igyekszik finomkodva bemutatni az eseményeket, és egyáltalán nem riad vissza attól sem, hogy a nézőt zavarba hozza a karakterekhez való viszonyukat tekintve: itt senki sem jó vagy rossz, sokkal összetettebbek az egyes szereplők, és Chiron életére gyakorolt befolyásuk. Míg az egyik pillanatban pozitív kontextusban tűnik fel valaki, egy hirtelen váltással tettei eltávolítják őt a nézőtől. Ez az ingadozás és bizonytalanság állandó feszültséget teremt, amit a fiú életében bekövetkező változások még inkább felerősítenek. Chironnal együtt merülünk el az élet holdfénnyel megvilágított hullámaiban, miközben semmi sem kiszámítható.

Vajon mik azok az események, amelyek a legnagyobb hatással vannak életünkre? Kik befolyásolják leginkább a jellemünket?

– teszi fel a kérdést a film, és minden egyes blokk sajátos megoldást kínál rá. A két órás játékidő úgy telik el, hogy még véletlenül sem néztünk az óránkra, és miközben peregnek a nevek a stáblistán, nem értettük, hogy lehet máris vége, hiszen csak húsz perce tűnt fel a főcím.

Láttunk már kiváló filmeket mind az egyén öntudatra ébredéséről, szintúgy a „normálistól” eltérő szexuális identitásra érkező atrocitásokról. A Holdfény nem csak azért tud radikálisan újat mutatni, mert az előbbi kettőt ötvözi, hanem mert egy olyan tabut bont ki, amit azelőtt ilyen volumenű és ilyen széles közönséghez szóló film még nem tette.

A homoszexualitás a fekete férfiak körében egy elképzelhetetlen és elfogadhatatlan dolog, pedig létező jelenség, és most egy egész filmet szenteltek neki.

Szemkápráztató az operatőri munka is, ami kissé enyhíti a feszült pillanatokat. Több beállítással is Wong Kar-Wai filmjei előtt tisztelegnek, amiről itt lehet megnézni egy videó esszét.

Ha nem is valósul meg az a potenciális forgatókönyv, ami szerint akár nyolc aranyszobrocskát is hazavihet a Holdfény február 28-án, kihagyhatatlan alkotás, amit mindenkinek érdemes megnéznie.

Címkék: , , , , , , , , , , , ,

/ Követem a magazint!