Halvérű svédektől újdimenziós rocksztárokig – A Mando Diao-evolúció
A legtöbb zenekar egy inspiratív szerzőpárosan alapul, és ez a Mando Diaóval sincsen másképp. Gustaf Norén és Björn Dixgård kapcsolata egyszerre testvéri és viharos, taszítják és összetartják egymást, mint két mágnes, már tizenkét éve. 2014-ben a The Beatleshez hasonlatos hippikorszakukat élik, vászonruhában lépnek fel Stockholmban, vagy éppen a késő nyolcvanas évekhez visszanyúlva, szőkére festetik a hajukat, és kilónyi fuksszal tervezik újra magukat. Kissé tehát elmebajgyanús a helyzet a Mando Diao háza táján. Vegyük sorra, hogyan is jutottunk el a május elején megjelent hetedik stúdióalbumukig, az ÆLitáig.
Bring ’Em In
Sokak szemében a Mando Diao legtökéletesebb albuma a Bring ’Em In 2002-ből. Nyers hangzás és egy tonna lendület. Az olyan számok, mint a Sheepdog vagy a Paralyzed, újra reményt adott a fiatal svéd zenészeknek, és az akkor még szerény borlängei srácok bebizonyították, hogy a Hiveson túl is van dög a svédekben, és egyáltalán nem halvérűek.
Hurricane Bar
Az igazi áttörést hozó albumuk 2004-ben jelent meg, és főleg német nyelvterületeken indult el a Mando Diao térhódítása. Ha a klasszikus Mando-hangzást emlegetjük, akkor bizonyosan ez az egyik album, amit érdemes elővennünk. Olyan alapszámokat tartalmaz, mint a Down In The Past, a God Knows vagy a You Can’t Steal My Love.
Ode To Ochrasy
Miután 2005-ben a Braveryvel turnéztak, 2006-ben ismét új albummal jelentkeztek. Ez volt a Mando Diao legtermékenyebb időszaka. A fekete bőrdzseki, ha lassan is, de legalább pont annyira elválaszthatatlanná vált tőlük, mint Björn érces és zseniális orgánuma. Az Ode To Orchrasyvel tovább gyarapítják a „biztosan fel kell ismerned, ha rajongó vagy” számokat, ilyen például a Long Before Rock ’n’ Roll, a Killer Kaczinsky vagy a TV & Me.
Never Seen the Light of Day
Hatalmas meghökkenést váltott ki a rajongókból a lemez megjelenése. A megszokott pörgős album helyett egy zseniálisan átgondolt lemezt kaptunk. Ez annak az eredménye, hogy a zenekar fogta magát, és a menedzsmentet megkerülve egy kis stúdióban Björn Olsson segédletével készítették el az anyagot. A cím arra utal, hogy azt hitték, a lemez sosem fog megjelenni, a turnétól megfáradt és a menedzsmenttől terhes banda végre saját magától vezérelve dolgozhatott, teljesen szabadon. Tökéletes döntést hoztak, hiszen az alapvető jellemvonásokat megtartották, és mégis valami különlegeset hoztak létre.
Give Me Fire
A Twin Peaks, Quentin Taratino és a hiphop által inspirált lemez kapcsán sokan azt gondolták, hogy a „régi” Mando Diao a múlté. A 2009-es mézesmadzagra valójában egy gránát volt kötve, hiszen amikor mindenki azt hitte a Dance With Somebody kapcsán, hogy végleg elfordulnak a régi hangzásuktól, akkor megjelentették talán az egyik legérettebb Mando-lemezt mind közül. Karcos, mint a Bring ’Em In, tökéletesen átgondolt, mint elődje, a Never Seen the Light of Day, és nem hiányoznak róla az eredeti és összetéveszthetetlen Mando-számok, mint a Hurricane Bar vagy éppen az Ode To Ochrasy esetében. A High Heels az év egyik legerotikusabb száma lett, Juliette Lewisszal előadva pedig a nagybetűs tökéletesség.
Infruset
Három év után a 2012-es svéd nyelvű lemezük hatalmas meglepetést okozott a rajongóknak. Sokan fanyalogtak is, hiszen az eddigi hangzásukkal totálisan ellentétes anyaggal álltak elő, ráadásul az alapítás óta állandó tag, Samuel Giers távozott a zenekarból belső ellentétek miatt. A Mando Diao történetében az egyik legjobb döntés volt az Infruset létrehozása. Az évek alatt pökhendivé vált zenekar skandináv gyökereihez nyúlt vissza, amit a svéd közönség igazán értékelt. Gustaf Fröding svéd költő halálának száz éves érfordulója alkalmából Gustaf Norént kérték fel egy verse megzenésítésére, amiből végül egy teljes album született. A svéd nyelv szerelmeseinek feltétlenül ajánlott, hiszen Björn és Gustaf csodaszép, Dalarna tartománybeli akcentusa a legdallamosabb mind közül.
ÆLITA
Elérkeztünk a teljes őrületig. Már ott lehetett sejteni valamit, amikor idén Gustaf Norén szőkére festette a haját és láthatólag kifosztott egy second hand shopot. A P3 Guld svéd zenei díjátadón mutatták be először Black Saturday című számukat ezüst szkafanderbe öltözve, ami egyszerre volt rettenetesen sokkoló és újszerű tőlük. A kérdésre, miszerint visszatérnek-e a klasszikus Mando-hangzáshoz, maga Gustaf adta meg a választ: „Nincs Mando Diao-hangzás, folyamatosan fejlődünk, és a zenénk is velünk fejlődik. Minden lemezünk különbözik az előzőtől, és ebben az Aelita sem kivétel. Mindig új dimenzióban gondolkodunk, és az Aelitával megtaláltuk azt.”
Az artworkhöz tartozik egy különleges oldal is, ahol 3D-ben léphetünk be Aelita világába. A svéd zenekar pályafutásának eddigi legérdekesebb albuma lehet, de a Hurricane Barral vagy akár Ode To Orchrasyval sosem veheti fel a versenyt. Kíváncsian várjuk a következő albumot, amire nem is kell sokat várni, hiszen a zenekar állítása szerint majdnem készen van. Aztán persze ki tudja, ezután mi következik.
Szöveg: Mészáros Zsófia
