Got better – The Black Keys: Brothers
Meglepő módon a mai napig vannak olyan együttesek, akikkel – csak hogy egy gyönyörű közhellyel indíthassak – nem lehet nagyot tévedni. Anno teljesen véletlenül akadtam bele a Black Keysbe, és már az első szám után nyilvánvaló volt, hogy hosszú távú lesz a kapcsolat, köszönhetően annak, hogy minden albumon képesek egy flegma vérátömlesztésre. És bár ez csak leheletnyi tónusokban nyilvánul meg, mégis rendesen felrázza a megszokott koncepciót.
Ahogyan a Brothers is teszi, mégpedig a végletekig kihasználva a helyzetet. A kezdés még abszolút tipikus, az Everlasting Light és a Next Girl bármelyik albumról érkezhetett volna, de ennek a feelingnek ezen a ponton vége is. A korábbi karcossághoz képest kifejezetten finomkodóan halad a lemez, ami bizony baromi jól is áll neki, a szolidság és a hibátlanul komponált garázsdalok egyvelege dögös eleganciát alkot. Példa erre a Howlin’ For You, Too Afraid To Love You vagy a The Only One. A szokásos minimalizmus nyilván megmaradt, de talán egyik lemezen sem sikerült még ennyire elfeledkeznünk róla, minden sallang nélkül egyszerre több sávon mozog az anyag, ráadásul tökéletesen. A háttérben néha kellemesen cincog a vokál, mi pedig tisztelettudóan örülünk, főleg, mivel nem tolták a szánkba, mint ahogy (másoknál) általában szokás.
A bluesos vonal térhódítása talán az album legnagyobb erénye, legalábbis nálam, de nem lehet nem imádni olyan számokat sem, mint a Black Mud vagy a Ten Cent Pistol. Két szám erejéig még alapjáraton pöröghetünk (muszáj kiemelnem a The Go Bettert), ám hirtelen töréssel az lemez utolsó negyede már csak gondolával közelíthető meg. Fülledt balladák zárják és – még engem is meglep, de – koronázzák meg az albumot. A legszebben megírt dalok maradtak hátra, pazar hangszereléssel, a slágeres és az underground hangzás közt lavírozva. A briliáns módon feldolgozott Never Give You Up előtt ejtőernyő bekészítése erősen ajánlott, az euforikus zuhanásélmény ugyanis garantált.
Azt azért persze senki sem ússza meg, hogy kötekedjek is egy keveset, így a végén még megjegyezném, hogy nem igazán kéne olyan borítóval operálni, ami már 30 éve sem működött. Na de. Lényeg a lényeg, maradjunk annyiban, hogy ez a Black Keys eddigi legjobb korongja, és mivel, legyünk őszinték, nagy designcsászárok eddig sem voltak, egye fene, menjen az öt csillag.
Nonsuch; 2010 – 56 perc, 15 szám
Szerző: TT
