Michael Kiwanuka 50 percnyi zenéjével meg fogjátok találni az elveszett lelki nyugalmatok
Korán reggel az ember letölti a digitális könyvtárába Michael Kiwanuka lemezét, a Kiwanukát, mondván, pont jó lesz munkába menet meghallgatni egy kis újdonságot. Nagyjából 50 perc, biztos dugó is lesz, szóval szépen a végére lehet érni. Ajtó becsuk, kulcs elfordít, indulhat az első szám…
Mindig szerencsés pillanat, amikor felbukkan egy-egy olyan előadó, akire egyébként biztosan nem lelnénk rá. A streaming egyik előnye – amelynek köszönhetően megismertem Michael Kiwanukát -, hogy a keresési előzmények, letöltött adatok alapján képes a hallgató füléhez igazítani friss vagy akár 20 éve kiadott albumokat. Eddig Leon Bridges-en kívül nem hallgattam soul zenét. Régebben a Gorillaz első kiadványát forgattam, amely furcsa módon legközelebb állt ehhez a stílushoz; felfedezhetők voltak benne soulos minták, eldugott, sercegő dallamok.
Idő kell és tapasztalat, amíg a hallgató képes bizonyos műfajú zenéket befogadni. Jó sok gyötrelem és természetesen ezzel párhuzamban rengeteg felismerés vezet a megoldáshoz, akárcsak ehhez a lemezhez.
Lehet bonyolult szövegeket írni, lehet nehéz akkordokkal megtölteni egy albumot vagy épp megfejthetetlen borítót tervezni. Michael Samuel Kiwanuka mégis az egyszerűségre törekedett, és meg is találta azt.
A zenész egy ugandai családból származó brit énekes-dalszerző, illetve producer, akinek hamar megmutatkozott magával ragadó egyénisége. Nem sokáig játszott session zenészként más formációkban, 22 évesen már önálló előadóként lépett fel, majd ezt követően jelentette meg első két EP-jét. Innen pedig már nem volt megállás. 2012-ben került a boltok polcaira a debütáló LP, a Home Again. A legnagyobb áttörést azonban a 2016-ban megjelent második korong, a Love & Hate hozta meg (amelyet mi is szerettünk), ezen belül is az HBO által rendezett minisorozat, a Hatalmas kis hazugságok (Big Little Lies) betétdalaként ismert Cold Little Heart.
Ahogy elkezdjük hallgatni Michael Kiwanuka saját vezetéknevével fémjelzett lemezét, hullámzó ritmusokba ütközünk rögtön az első dalnál. Lüktetnek az ütőhangszerek, az első pillanatban még domináló majd a háttérből tempót diktáló konga finom váltása teszi nagyszerű kezdőmomentummá a You Ain’t the Problemet. Modorosabb hangzásra vált a lemez, megtartva a pattogó bakelites atmoszférát, amely hihetetlenül jól illeszkedik Kiwanuka távolból érkező hangjához.
Igényes átvezetés után érünk el az I’ve Been Dazed mélabús partjaihoz. Kár lenne tagadni, szerintem ez a legcsodálatosabb dal a lemezen, legalábbis mondanivalójában biztosan.
Jó pár átvezető erősíti az album szerkezetét, amelyet általában ritkán sikerül ízlésesen adagolni a hallgató irányába. Ez itt szerencsére nagyon működik, sikerül elidőznünk ezeken a képzeletbeli hidakon, hogy megtaláljuk azt a fajta nyugalmat, amit eddig nem ismerhettünk. Kevésbé erős a folytatás, szól a Living In Denial, kissé elmereng az ember, de a lendület szerencsére nem apad. Fülbemászó dinamikával erősít a Hero, zajos, recsegős effektek harsognak, képtelenség kibírni ezt a dalt fejrázás nélkül. A Hard to Say Goodbye búgó basszusa folytatja a sort, szinte hátralök bennünket a borítón szereplő mustársárga tájra.
Nehéz lesz a búcsú, mert egy olyan részhez érünk, amely méltó befejezése egy ennyire komplex alkotásnak. Jön a Final Days, nem kivehető hangok vitatkoznak a dal első felében, amelyeket kristálytiszta zongoraszólam követ. Nem kétséges, hogy ez az album legfinomabban hangszerelt darabja. Ismét egy improvizatív közjátékot hallhatunk, majd a két utolsó dalt, amelyeket bűn lenne szétválasztani. Teátrális, orgonával megtűzdelt kiteljesedéshez érünk a Solid Ground végére, amelyet a Light vokál- és kórusszekciója képes tisztára keverni.
Végül elérünk ahhoz a felismeréshez, hogy mennyire nagy művész Michael Kiwanuka. Úgy gondolom, itt dönti el mindenki, hogy az egész diszkográfiát érdemes lesz később megvizsgálni, ha egyáltalán el tudunk szakadni ettől a lemeztől.
Szerző: Molnár Csaba
