Andy Warhol királynői
Andy Warhol és New York-i műterme, a Gyár mágnesként vonzotta a szép és érdekes embereket, és múzsáira egy-egy róluk készült rövidfilm vagy fotó világra jötte után hamar ráragasztotta a „szupersztár” címkét. Divattervezők, filmsztárok és modellek sokasága fordult meg a Keleti 47. utca alufóliával borított loftjában, s bár sokan közülük megkapták a maguk megérdemelt tizenöt perc hírnevét, a pop pápájának szedett-vedett klikkjében kiemelkedő helyet kapott egy akkoriban még kevésbé elfogadott csoport: a transzvesztitáké.
A hírnév és a másság szerelmeseként Warhol rengeteg különcöt vont a bűvkörébe, köztük a késői ’60-as évek kirekesztettjeit, azokat, akik szívesen viselték az ellenkező nem ruháit. És bár a transzvesztitákra a társadalom sokáig csak mint kétes szájhigiéniájú, testszagú, fura szerzetekként tekintett olcsó sminkkel és ijesztő göncökkel, a drogok térhódításával a társadalom szexualitáshoz való hozzáállása is átalakult, így váltak a transzvesztiták az emberek szemében kirekesztett csodabogarakból szexuális radikálisokká.
Warhol rengeteg „radikálist” invitált híres-hírhedt partijaira, és vendégei közül többen váltak később rajongásának tárgyává.
Candy Darling, Jackie Curtis, Marsha P. Johnson és Wilhelmina Ross azon kiváltságosak közé tartoztak, akiket a művész ugyanazzal a Polaroid Big-Shottal örökített meg, amellyel később, az ’70-es és ’80-as években a monacói Karolina hercegnőt, a norvég Szonja királynét vagy Farah Phalavi iráni császárnét.
#galeria
Andy Warhol számára az éjszaka királynői egyet jelentettek a csillogással és az idealizált szépségtől való mentességgel. A művész egyszerre csodálta az uralkodónők vonzerejét és a transzvesztiták bátorságát.
Lencséjén keresztül a transzvesztiták valódi királynővé válhattak, és uralkodótársaikkal együtt gyakran utalt rájuk, mint megközelíthetetlen, ultranőies szupersztárokra.
Warhol pop-artja megváltoztatta az embereket: míg a gazdagokat könnyedén lesüllyesztette a szegények szintjére, utóbbiak általa bepillantást nyerhettek a vagyonos emberek csillogó, pezsgő életébe. A származás, a családi háttér nem számított, a tizenöt perc hírnév mindenkit megilletett, és ezt talán egy New York-i transzvesztita, Dorian Corey szavai bizonyítják legjobban. „Mindenki nyomot akar hagyni a világban. És ha egy pár ember emlékszik a nevedre, nyomot hagytál” – mondta egyszer.
Szöveg: Bácskai Júlia
