„Amikor mindenki állati béna, de szerethető is egyben” – interjú a Képzeletbeli Barátok Klubja alkotóival
Már egy ideje mondogatjuk, hogy a magyar film tolt egy főnix hadműveletet és hamvaiból feltámadva ismét olyan alkotások születnek, amiket dagadó mellkassal merünk vállalni a nemzetközi mozgóképes porondon is. Azonban olyan lélekmelengetőn kedves és esztétikus darabot, ami mind az alapötletét, mind a kivitelezését tekintve világszínvonalú független alkotók munkásságával egy lapon (lesz) emlegethető, egészen idáig nem láttunk még ebben a felívelő időszakban. A Metropolitan Egyetem filmes szakán diplomamunkaként készült Képzeletbeli Barátok Klubja pótolta ezt a hiányosságot. A rövidfilm két alkotójával, Szabó Sacival és Hatvani Krisztiánnal beszélgettünk.
Már az oviban a kamera volt a jeletek vagy csak később jött a film iránti rajongás? Hogy alakult, hogy végül mindeketten ebbe az irányba indultatok?
Saci: Nekem elég későn jött a filmezés. Tizenhat éves koromban kaptam egy DSLR fényképezőgépet, akkor fotós akartam lenni. Mikor a gimiben megismerkedtünk Krisztiánnal, közösen kezdtünk el a filmezés iránt érdeklődni. Habár először mindketten operatőrnek készültünk, én mégis a mozgóképszakon kötöttem ki. Szerintem nagyon jól alakult így a dolog.
Krisztián: Nekem szívecske volt. Szerintem a filmek iránti rajongás, a fiatalkori elvágyódás ihlette ezt az egészet, ami máig megvan. Régebben sokat szerettem rajzolni, ezáltal megfigyelni a mindennapos dolgokat. A vágy, hogy visszaadjam azt, amit látok, vagy azt amit közben érzek, azóta is megmaradt. Sacival a gimiben tényleg sokat fényképeztünk, meg média órákon próbáltunk művelődni amennyire lehetett. Illetve az egyik idősebb testvérem szintén ezzel foglalkozik, de ha rá hallgattam volna biztos nem itt kötök ki.
Hogy találtatok egymásra, miért éppen együtt készítettétek el ezt a (vizsga)filmet?
Krisztián: Régóta ismerjük egymást, és rengeteg kisfilmnél dolgoztunk együtt, így nem volt kérdés, hogy a diplomafilmünket is közösen fogjuk leforgatni. Az iskolában töltött három év feladatait, vizsgafilmjeit mindig együtt készítettük, sőt gyakran egymás szereplésével – ami elég nagy hátrány volt, mert mindketten elég szar színészek vagyunk. Kialakult közöttünk egy olyan kollektív alkotói folyamat, amit nem tudtunk és nem is akartunk mással pótolni.
Saját, jól bejáratott ritmusban működünk.
Mi volt életetek legmeghatározóbb filmes vagy filmhez köthető élménye?
Saci: Amikor láttam az Amelie csodálatos életét. Szerintem akkor szerettem meg a filmeket igazán.
Krisztián: Az Amerikai szépség, The Fall 2006-ból, és talán az Awakenings.
Honnan jött az ötlet a film történetéhez?
Saci: Már régóta szerettem volna egy felnövés történetet megfilmesíteni. Rájöttem, hogy csak arról tudok őszintén írni, amihez nekem is közöm van, így amikor elérkezett a diplomafilm ötletének kitalálása, egyértelmű volt, hogy olyat szeretnénk csinálni, ami a fiatalok esetlenségéről szól.
Másrészt nem akartunk komolyan viszonyulni a témához, így egy olyan világ létrehozása volt a cél, ami tele van indokolatlan humorral.
Ti magatok milyen műfajba soroljátok (ha egyáltalán besoroljátok) a Képzeletbeli Barátok Klubját?
Saci: Ezzel már a projekt kezdeti, fejlesztési stádiumánál problémáink akadtak, amikor prezentálni kellett a filmet, és semmilyen műfajba nem tudtuk belerakni.
Végül abszurd-szerelmesfilmként aposztrofáltuk, amivel végül mindenki megbékélt.
Stílusban milyen művek voltak rátok hatással, mire szeretnétek reflektálni?
Saci: A filmet nagyon sok minden inspirálta. Főleg egy bizonyos hangulatot akartunk átadni. Imádjuk a nyolcvanas, kilencvenes évek vibe-ját, illetve azt a helyzetet, amikor mindenki állati béna, de szerethető is egyben. A Ghost World, a Napoleon Dynamite, Wes Anderson filmjei, az Amelie csodálatos élete, a Submarine, az Utóélet, a Freaks and Geeks és Garden State is hatással volt ránk.
Hazai és nemzetközi viszonylatban kit tekintetek példaképnek?
Krisztián: Hazai viszonylatban Ujj Mészáros Károlyt és Zomborácz Virágot emelnénk ki, illetve Badits Ákos Boglárkáját. Ezek elég közel állnak hozzánk stílusban.
Saci: Nemzetközi pedig viszonylatban most Taika Waititit mondanánk, mert őt imádjuk.
Milyen akadályok vagy nehézségek adódtak a forgatás során?
Krisztián: Rengeteg munka van egy filmforgatáson, legyen az kisfilm vagy nagy. A legnagyobb problémát talán az okozta, hogy teljesen magunkra voltunk utalva. Nagyon kicsi stábbal dolgoztunk, csodálatos emberekkel, de néha mind azt kívántuk, hogy bárcsak lenne egy harmadik kezünk, vagy egy harmadik kezünk aminek van még egy harmadik keze. Szóval értitek.
Egyszerűen nem tudtuk azt mondani, hogy „ez a másik feladata”, mert minden a miénk volt.
Most visszatekintve látom igazán, hogy ez a rengeteg küzdelem mennyire megérte, de akkor nagyon nehéz volt minden fekvés és ébredés. De ebben ez a csodálatos.
Kiknek és mit szeretnétek üzenni a filmmel?
Krisztián: A fiataloknak, hogy nem baj ha egy kicsit „furák” és szerencsétlenek vagyunk, mert valahol mind ugyanezt érezzük. Nem vagytok egyedül.
Tervezitek, hogy külföldi fesztiválokon és versenyeken is megmutatjátok a filmet?
Saci: Persze, de most elsősorban az itthoni fesztiválokat szeretnénk megcélozni, aztán nagyon szívesen fesztiváloztatnánk külföldön is a filmet.
Az utóbbi időben melyik film tetszett a legjobban vagy fogott meg titeket?
Saci: Nagyon szerettük a Hunt for the Wilderpeople-t és a Me and Earl and the Dying Girl-t. Ezek a filmek elég közel állnak az ízlésünkhöz, illetve az utóbbi inspirációs forrásként is szolgált a Képzeletbeli Barátok Klubja elkészítésénél.
Krisztián: Nekem a Swiss Army Man is tetszett mostanság.
Ha választhatnátok, melyik filmben élnétek legszívesebben?
Saci: A Házibuliban. Nyolcvanas évek, Sophie Marceau, minden…
Krisztián: Jurrasic Park. Imádom kimondani, hogy STEGOSAURUS!
Milyen irányban tervezitek a továbbiakat?
Krisztián: Nagyon szeretnénk a továbbiakban is olyan klipeket, reklámokat, és kisfilmeket készíteni amikre büszkék lehetünk. Reméljük a kisfilmünk is segíteni fog ennek az elérésében, illetve hogy ti is jobban megismerjetek bennünket.
