A tökéletes ötvözet – Keane: Strangeland

Négy évet kellett várni a negyedik albumra, de az eredmény minden várakozást felülmúlt: a Strangeland nemcsak hogy rögtön a brit eladási listák élére ugrott már a megjelenésének hetében – és ezzel máris felzárkózott az előző három album, illetve a Night Train EP ugyancsak első helyezettjei mögé –, hanem emellett egy olyan zenei élménnyel ajándékoz meg minket így késő tavasszal, hogy a könnyünk is kicsordulhat örömünkben. A Keane megmutatta, hogyan kell ápolni a zenei gyökereiket, miközben mégis képesek friss erőt vinni új szerzeményeikbe.

Az elmúlt hónapokban igyekeztünk az együttessel kapcsolatos hírekről beszámolni nektek. A 2012 nagy ígéretei között számon tartott Keane esetében volt albumváró cikkünk, amelyben az új tagról Jesse Quinről is olvashattatok, emellett pedig megtartottuk a klippremierünket a Silenced By The Nighthoz itt és a Disconnectedhez itt. Most eljött az ideje, hogy a 12 dallal a fülünkbe sompolygó Strangelandet boncolgassuk!

Az album újdonságai közül természetesen Quin és a basszusgitár jelenléte a legfontosabb. Bár a dobokkal művészkedő Richard Hughes, a billentyűket a lehető legnagyobb szenvedéllyel megszólaltató Tim Rice-Oxley és a tiszta, érzékeny vokálért, illetve alkalmanként a gitárért is felelős Tom Chaplin mellett eddig sem volt hiányérzetünk, egy negyedik hangszer becsatlakozása új dimenziókat nyitott meg az együttes előtt.

A Strangeland erejét persze nem csak a basszusban kell keresni. E lemez lehet a mindent magába foglaló ötvözet, az a láncszem, amely összekapcsolja az összes eddigi zenei kalandozásukat. Rátaláltak arra a receptre, amely mindenből kiválogatja a megfelelő mennyiségű hozzávalót úgy, hogy a végére ne legyen se túl édes, se túl kesernyés. A dalok végighallgatása után elmarad a mellékíz, inkább a jóllakott óvodás érzése kerít minket hatalmába, ugyanis nem kell ahhoz rajongónak lennünk, hogy rájöjjünk: ez a lemez még a Keane-szűz füleknek is jól cseng majd.

Zongorával tarkított pop-rock szólamaik sosem szóltak ennyire hatásosan. A zenei gyökerek alapját a debütáló Hopes And Fearsben a masszív billentyűkezelés tette ki, elég csak a Somewhere Only We Know vagy az Everybody’s Changing taktusaira emlékezni. E hangulatvilágot ültették át a vezérszólamul szolgáló Silenced By The Night és a Disconnected dallamaiba, amelyek méltón állják meg helyüket első kislemezekként. Az Under The Iron Sea című lemez volt a következő felvonás, amely folytatta a Keane-hagyományok ápolását, ám tovább is fejlesztette azokat a picit több szintis elem segítségével. Ezek a momentumok rémlenek fel a You Are Young, a Neon River vagy az In Your Own Time pillanatai közepette, bár valójában a többi dalra is az UTIS nyomja rá leginkább a bélyegét – persze csak mértékkel. Legnagyobb szerencsénkre a legutóbbi nagylemez, a 2008-as Perfect Symmetry és az erre egy lapáttal még rátevő EP, a Night Train popos vonalát elfelejtették, mert bár ezek is a brit albumlista élén végezték, a kritikusokat azért annyira nem győzték meg a mainstream felé nyitásukkal.

A lágy dallamú, érzéki balladák mindig is a Keane repertoárjának esszenciáját képviselték. Az A Bad Dream vagy a Try Again, illetve pl. a kislemezként ki nem adott You Don’t See Me vagy a My Shadow is ékes példái e téren (is) kiemelkedő munkásságuknak. A Strangeland csak tovább bővítette a tárházat a hajlított vokállal felfegyverzett The Starting Line, a földöntúli magasságokat megjáró Black Rain vagy az egy szál zongorával kísért Sea Fog személyében. De hogy tényleg mindenből legyen egy kicsi, a többszöri belassulás mellett rendesen felráznak minket a szokatlanul tempósra sikeredett, vidám zongoradallamokkal irányított On The Road és a Day Will Come segítségével.

A Strangeland képében kaptunk egy olyan lemezt, amely egy best of album helyett új dalokban foglalja össze, ami eddig volt. Leporolta a parkolópályára tett hangzásvilágokat, rájuk adott egy újabb köntöst, megteremtve ezzel a múlt előtti tisztelgést, ugyanakkor teljes mértékben helytállva a jelen zenei terében.

címkék: , , , , ,