„A cenzúra intézménye ellen vagyok” – The Raveonettes-interjú
Tökéletes szerda estét varázsolt az A38-ra a dán The Raveonettes. A remek atmoszférájú, az egész életművükön átívelő koncert előtt Sune Rose Wagnerrel beszélgettünk a tekintélyes múltról, a zenekarban rejlő kettősségről, és arról is, miért nem készítenek többé lemezt.
Gyakran hallani, hogy a zenétekre nagy hatással van az ’50-es és ’60-as évek rockzenéje.
Inkább azt mondanám, hogy minden zene hatással van ránk, kortól és műfajtól függetlenül.
És ha választhatnál, te melyik évtizedben élnél?
Nem tudom… Igazából én szeretem azt, ami most van. De ha egy másikat kellene választani, akkor talán azt mondanám, hogy a ’70-es évek előtt, mivel én a ’70-es években születtem. Például 1920-ban izgalmas lehetett az élet.
Korábban azt nyilatkoztad, nagyon szereted Dániát, de mégis Amerikába költöztél. Mi ennek az oka?
Igen, New Yorkba költöztem, egyszerűen azért, mert egy nagyszerű város. 10 évig éltem ott, aztán úgy éreztem, egy kis változásra van szükségem, ezért továbbálltam Los Angelesbe. Ki akartam próbálni valami egészen más dolgot.
Beszéljünk kicsit a kezdetekről: az egyik korai klipeteket, az Attack of The Ghost Riderst az MTV erősen cenzúrázva sugározta csak. Mit éreztél akkor? Vagy pont ez volt az, amit el akartatok vele érni, polgárpukkasztásnak szántátok?
Egyszerűen hülyeségnek tartottam. Abszolút a cenzúra intézménye ellen vagyok egyébként is. Minden egyes alkalommal, mikor valami a cenzúra áldozata lesz, úgy gondolom, valami nem stimmel. Egyáltalán nem látom értelmét. Szóval inkább azt mondanám, hogy dühített a dolog.
Ma végighallgattam az egész diszkográfiátokat, és az tűnt fel, hogy albumról albumra egyre komolyabb, sötétebb, súlyosabb dalaitok vannak. Ez vajon azért lehet, mert zeneileg időközben ti is folyamatosan értetek, felnőttetek?
Igen, azt gondolom, ez lehet az oka. De azt azért nem merném kijelenteni, hogy mindezt zenei értelemben kell venni. Sokkal inkább érzem azt, hogy emberileg fejlődtünk. Egy-egy lemez azt írja le, éppen milyen lelki állapotban voltunk, milyen volt a hangulatunk, és valószínűleg ahogy idősödtünk, egyre inkább komolyodtunk is vele.
Nagyon produktív együttesnek számítotok: 2003 óta minden második évben új albummal jöttök ki, sőt, az utolsó két lemezetek közt csak egy év telt el. Mindemellett sokat turnéztok is. Hogy osztjátok be az időtöket? Tudtok például turné közben is új dalokat írni?
Lehet, hogy tudnánk, de nem akarunk. A turnézás egyébként is egy rendkívül kimerítő dolog, minden idődet a buszban vagy a reptéren töltöd, nem mondanám túl inspiráló környezetnek. Sokkal jobban szeretem, ha nyugodt körülmények közt írhatok dalokat. Otthon leülök a kis zongorámhoz, és máris sokkal nagyobb késztetést érzek az alkotásra.
Amikor a zenéteket hallgatom, néhány dal után azt gondolom, hogy „igen, ez egy egész boldog banda”, aztán jön valami, és a következő 3-4 dal után meg rám tör a depresszió, és meg akarom ölni magam.
(nevet) Na, ez jól hangzik, végre elértünk valamit!
Köszi, kedves tőled!
Nem, ez tényleg tetszik! Örülök, hogy ilyesfajta érzelmeket is ki tudunk váltani.
És az mennyire tudatos, hogy az albumon viszonylag egyensúlyban vannak a vidám és a szomorú dalok? Igyekeztek hangsúlyozni, hogy az együttesnek fényes és sötét oldala is van?
Azért ezt így nem mondanám, sőt, ez egyáltalán nem tudatos. Szerintem a dalok inkább egy-egy hangulathoz kapcsolódnak, és nyilván az ember mindig más lelki állapotban van. Egyszer szomorú vagyok, akkor leülök, és írok egy sötétebb dalt, máskor pedig, ha valami jó dolog történik, az is nyilván hatással van a zenénkre. Szóval ez igazából csak hangulatfüggő.
A legutóbbi albumon ismét Richard Gottherer volt segítségetekre, akivel a második lemez, a Pretty In Black készítésénél is dolgoztatok. Miért tértetek vissza hozzá?
Az az igazság, hogy Richard az én legjobb barátom. New Yorkban ismertem meg még nagyon sok évvel ezelőtt, és azóta is sokat lógunk együtt. Ő és a felesége amúgy a szomszédaim is voltak New Yorkban. Egy igazi apafigura az életemben, hiszen több mint 30 évvel idősebb nálam. Rengeteget tanultam tőle az elmúlt sok év alatt, így igazából természetes volt, hogy megint együtt dolgozzunk, hiszen imádom a közös munkát. Ő az az ember, akinek rengeteget adok a véleményére.
És ha jól tudom, a Dum Dum Girls produceri munkálatait is közösen látjátok el. Milyen érzés a zenét kívülről irányítani, úgy, hogy te nem vagy a része?
Teljesen újszerű érzés volt. Furcsa, hogy kívülről az ember teljesen máshogy hallja a zenét, mint belülről. Nyilván annak, aki készíti, vannak különböző elvárásai, amiknek a producernek meg kell felelnie, nem hangozhat a végeredmény csak úgy, ahogy ő akarja. Ezért nagyon fontos az összhang, hogy megértsd, mit akarnak a művészek, hiszen nekik kell elégedettnek lenniük a végeredménnyel.
Volt már olyan, hogy azt mondták rá, hogy nem tetszik?
Nem, hála az égnek, de ez nagy félelmem. Aztán persze lehet, hogy így gondolták, csak nem merték megmondani. (nevet)
Korábban azt nyilatkoztad, hogy az Observator lesz az utolsó hagyományos értelemben vett lemezetek. Miért?
Egyszerűen azt vettem észre, hogy a mai világban semmi értelme nincs az albumoknak. A daloknak igen, de az albumoknak nem. A fogyasztási szokások a zenében gyökeresen megváltoztak, ezt tudomásul kell venni. Nem is tudnék most például egy olyan albumot említeni, ami különösebben megfogott volna az elmúlt időszakban. Sokkal több értelmét látom annak, hogy egy-egy dallal jöjjünk ki, esetleg EP-vel. Hogy ez pontosan hogyan fog kinézni, még nem tudom, nem találtam még ki a koncepciót.
Ha megnézzük a Raveonettes csapatát 2003-ban vagy 2013-ban, mi a legnagyobb különbség, amit látsz?
Igazából túl nagy különbségeket nem tudok mondani. Egy kicsit talán fáradtabbak vagyunk a sok turnézástól, de zeneileg nem hinném, hogy annyit változtunk. Inkább a világ változott meg körülöttünk.
Interjú: Biczó Andrea
Interjúfotók: Csillag Patrik
